Berniczky Éva: Méhe nélkül a bába

Magvető Könyvkiadó, 2007

204 oldal

Berniczky Éva: Méhe nélkül a bába

Két ​nő Kárpátalján. Soha nem találkoztak, ám az Egyik Nő, mint kígyótól megbűvölt állat engedelmeskedik Szvitelszki, a színtelen szemű könyvgyűjtő akaratának, és a Másik Nő nyomába ered. Naplójából – penészes füzetekből, árnyékszékből előkerült lapokon eléoszlott sorokból, gomolya levében ázott papírlapok szétfolyt betűiből – teremti újra a Másik Nőt, aki keze nyomán, mint pillangó a bábból bújik elő és tovarebben, csak szerelmei emlékét hagyva maga után. És még valamit, egy kérdést: kinek az életét is éli most már az Egyik Nő, aki a titkokat kutatva újabb és újabb titkokra bukkan. A történet ennyi, voltaképpen. De közben zajlik az élet, múltban és jelenben, Jónán és Csornoholován. Fogy a pálinka, gyerekek zuhannak le a tetőről, Odarka csábítgatja más asszonyok emberét, Mokrinka osztogatja nyálas csókjait, varrja és mossa az apácaruhákat, holtvágányon veszteglő hálókocsiban fogadja láthatatlan látogatóit Alla, ábrándozva teszi kézbesíthetetlenné nefelejcsmintás celluxszal a csomagokat a birsalma fenekű postáskisasszony… És van egy Harmadik Nő is: Berniczky Éva, aki a maga különös módján látja és láttatja velünk mindezeket. A szerzőről: Berinczky Éva 1962-ben született Beregszászon. Ma is Kárpátalján, Ungváron él. Novelláskötete, A tojásárus hosszúnapja 2004-ben jelent meg a Magvető Kiadónál. Ez az első regénye. „…mire a háttal álló nő közelébe értem, addigra arra is rájöttem, hogy senki más nem képes puszta megjelenésével felidézni a kánikulában a hideget, a szülőszoba rosszul záródó ablakain besüvítő északi szelet, a jeges vizet, amellyel annak idején naponta egyszer megmostak a kezelőben, csak egykori bábám, aki gyermekeimet a világra segítette. Bár ebből a szögből még mindig nem láthattam rá az arcára, ekkora szinte bizonyos voltam abban, hogy az iskola előtt beszélgető asszony Odarka. Borzongásomat készségesen egészítette ki az iskolaudvar irányából felerősödő, majd időnként elfojtott nyivákolás. Mintha valakinek hol befogták, hol meg szabadon hagyták volna a száját, s mikor végre levegőt vehetett, sírásba fúló légzése ügyetlenül keverte meg a délután csendjét. A hang változatlan ritmusban bugyogott, majd halt el, hogy fülembe másszon megint. Olyan volt, mintha a folytonos megszakítással szándékosan késleltetnék valakinek a megszületését. A rozsdától bemerevedett kapu nyílását mind szélesebbre feszítette a szél…”