Kossa István: Dunától a Donig

Athenaeum, Budapest, 383 oldal, 20 cm x 15 cm, fekete-fehér képekkel illusztrált. A könyv lapjai a korából fakadóan besárgultak.

Részlet a könyvből:
Hideg, áprilisi eső zavart haza bennünket 1942 április 23-án a Vörös Szilviára rendezett túráról. Lányom már messziről elibém szaladt.
- Apu ! Behívót kaptál!
Nem hittem el. Hogyan is hihettem volna, hiszen a zsebemben volt a felmentés, mely 1943 február 1-ig minden katonai szolgálat alól mentesített. Még az újoncozás alól is. Igaz, több mint négy esztendeje már besoroztak, de az én korosztályomból még senkit se hívtak be kiképzésre. A behívó tényleg ott volt.
»Kossa István újonc, tartozik 1942 április 25-én reggel 8 órakor, a nagykátai kiegészítő parancsnokság tápiósülyi kirendeltségénél jelentkezni. Három napra való élelmet hozzon magával« - figyelmeztetett a behívó. Csak úgy, viharkabátosan, túrabakancsban rohantam a szakszervezetbe. Ott már hangyaboly fogadott. Az egész vezetőség behívót kapott. Elnök, főtitkár, mindenki, akinek nagyobb szerepe volt az utóbbi években a szervezeti életben, szinte kivétel nélkül a behívottak között volt. Első pillanatban nyilvánvalóvá vált, hogy politikai behívás történt, bár mindenkinek katonai rangja is fel volt tüntetve a behívóján. A behívottak között nemcsak volt katonák, újoncok voltak, hanem olyanok is, akiket ismételt sorozásokon katonai szolgálatra végleg alkalmatlannak találtak.

Messze a Dunától, a Don partján, 1943. január 13-án szabadított ki a 401-es különleges büntetőszázad rabságából a Vörös Hadsereg.
Nem egészen két év múlva újra megint csak a Vörös Hadseregtől vártam a felszabadítást. Csakhogy most Budapesten hallgattam lélegzetvisszafojtva éjszakánként az ágyúk mind erősebben hallható, tompa dübörgését. Ismerős hangok voltak ezek már nekem. Nem a halál hangját hallottam bennünk, hanem a szabadságét.
Az ágyúk hangja mindegyre erősödött. Végre már valahol egészen közelről lőttek. Beleremegett a ház. Az ablak alatt még német katonák osontak el. Egy se előre, mind visszafelé lopakodott.
1945. január 13. Ma két éve szabadították meg a büntetőszázadból az oroszok a Donnál, és ma reggel nyolc órakor melegen szorongattam egy orosz katona kezét a Százados úton. Megint szabad vagyok, de most már idehaza, Magyarországon, Budapesten.
A Vörös Hadsereg házról házra küldötte előre magát a város szíve felé. A fasiszta banda még a Fiumei úti vonalat tartotta, de Kőbányán már megalakult a párt és az új közigazgatás. És megindult az élet is Budapesten. A felszabadító szovjet hadsereg nyomán szervezetük meg kerületről kerületre a tennivalókat. A tennivalók közül az elsők közé tartozott, hogy ártalmatlanná tegyük a körülzáráskor a városban rekedt nyilas, fasiszta banditákat.

Részlet a könyvből:
Az utolsó szó jogán akarok még néhány szót szólni az olvasóhoz. 1944. január 20-án feleségem az alábbi levelet kapta a kormányzói kabinetirodától:
Özv. Kossa Istvánné sz. Bognár Rózsa asszonynak.
Értesítjük, hogy a hősi halált halt Kormányzóhelyettes Urunk Özvegye Ő Főméltósága az Ön részére, mint a Haza védelmében hősi halált halt honvédünk özvegye részére 50 azaz Ötven pengő segélyt méltóztatott juttatni. Fenti összeget levelünkkel egyidejűleg az Ön címére posta utján fogjuk elküldeni. Budapest, 1944. január jó 20-án kabinetirodai tanácsos

Ebben a levélben két nagy tévedés van. Az egyik az, hogy meghaltam. Ennek megcáfolása alól, azt hiszem, az olvasó felment engem.
A másik nagy tévedés, hogy én a haza védelmében elesett, hős honvéd voltam. Engem tényleg mint újoncot vonultattak be Tápiósülyre, de muszos lettem. Munkaszolgálatos voltam, akit különleges büntetőszázaddal azért küldtek Ukrajnába, hogy ott megdögölve, ne veszélyeztessem politikai tevékenységemmel Horthy és bandájának társadalmi rendjét.
A levél nem okozott gyászt a családomban, mert egy héttel előbb egy másik levelet hozott feleségemnek a posta. Azt én írtam. A Szovjetunióból, hadifogságból írtam.