English
R. Kiss Lenke szobrászművész
R. Kiss Lenke 1926. május 13-án született Illyén, melyet megkülönböztetésül az azonos nevű másik községtől Biharillyének is neveznek.
2000. január 18-án halt meg hetvennégy éves korában.
A jórészt románok lakta kis alföldi falu mindössze 11 kilométerre fekszik dél-nyugatra Nagyszalontától, mellyel egy nyílegyenes út köti össze. A gróf Tisza család birtokai uralták ezt vidéket, melyeket a trianoni határok kettészeltek, s a Romániába került uradalom központja az Illyéd szomszédságában fekvő Erdőgyarak lett és itt a közelben Csengőd-pusztán, kiterjedt szép parkban állt a birtokos család 19. században épült kastélya. Ifj. gróf Tisza Kálmán, majd fia György öntözéses gazdálkodással, korszerű gépesítéssel az uradalmat mintagazdasággá fejlesztette, melyet 1949-ben államosítottak. Kiss Lenke édesapja, Kiss István falusi kovácsmester volt, de amikor átköltöztek Nagyszalontára, uradalmi gépészként egy ideig a Tisza birtokon vállalt munkát, majd később önállósította magát.
Közvetlen emléke nem nagyon maradt Illyéről, mivel kétéves korában a család átköltözött Nagyszalontára, s R. Kiss Lenke ezt a kisvárost tekintette valójában szülőföldjének, melyre mindig nosztalgiával gondolt vissza, s Nagyszalonta és a csonkatorony visszatérően gyakran megjelent álmaiban is. Itt nőtt fel, itt járt iskolába, s itt élt egészen 15 éves koráig, amikor felköltöztek Budapestre. A második bécsi döntéssel 1940. augusztusában Észak-Erdély, s vele éppen Nagyszalonta is visszatért Magyarországhoz, s ezt használta ki feltehetően a család, hogy jobb munkalehetőségek reményében 1941-ben Budapestre költözzön.
Mint ügyeskezű kovács- és lakatos mester édesapja igényes munkákat készített, s a keze alól kikerülő kovácsoltvas munkák, díszítmények, növényi motívumok formálták, alakították a gyermekek, Lenke és öccse István érdeklődését, s az örökölt tehetség, és kézügyesség megérlelték bennük, hogy a képzőművészetet hivatásul válasszák.
A család helyzete Budapesten sem lett könnyebb, az apa, Kiss István a fonógyárban kapott munkát, ahol gépkarbantartóként dolgozott, amíg 1949-ben erősödő szembetegsége miatt idő előtt nyugdíjba nem kényszerült. Lenke öccsét 1948-ban felvették a Magyar Képzőművészeti Főiskolára, s neki, hogy a család helyzetén könnyítsen ugyancsak a fonógyárban munkába kellett állnia. Minthogy Erdélyben, Illyén román iskolába járt, különbözeti vizsgát kellett tennie, s csak ezután fejezhette be középfokú tanulmányait, s ezután könyvelőként helyezkedett el. A munka mellett 1946-tól a rákospalotai Munkás Művészeti Szabadiskolába járt, ahol Turáni Kovács Imre, Kocsis András, Csendes Sándor, Kirchmayer Károly voltak a tanárai. Már a két világháború közötti időszakban több olyan képzőművészeti iskola, műhely kezdte meg működését, ahol a növendékek ugyan diplomát nem kaphattak, de ahol megszerezhették a mesterségben való járatasságot, s ez sok esetben megnyitotta az utat számukra a művészpálya felé. Ezek az iskolák bizonyos elismertséget is szereztek, mivel legtöbb esetben elismert, kiváló művészek vezették, és tanították a képzőművészetek iránt érdeklődőket. Kiss Lenke, aki a szabadiskolában főként rajzolni tanult, jó alapokat kapott, s előkészületet jelentettek számára ezek az évek a főiskolára. Kiss Lenke 1948-ban jelentkezett a Magyar Képzőművészeti Főiskolára, akkor még rajz szakra, mivel édesapja ellenezte, hogy egy lány szobrászatot tanuljon, amiből szerinte képtelenség megélni, de őt is vonzotta a festészet, s később is szobrászként is szívesen nyúlt néha az ecsethez. Ekkor nem sikerült bekerülnie a főiskolára, s közben 1950-ben férjhez ment Rábai Györgyhöz. Férje támogatásával újra jelentkezett, és sikeresen felvételizett a Magyar Képzőművészeti Főiskola szobrász szakára, ahol tanulmányait 1951-ben kezdte meg. Nagy kitartással és szorgalommal dolgozott a főiskolás évek alatt, s a tanulás mellett otthon is helyt kellett állnia családanyaként a háztartásban. Még a főiskolás évek alatt 1952-ben és 1954-ben megszületett két fia, Péter és György, de tovább folytatta tanulmányait, amelyekben mesterei Pátzay Pál és Mikus Sándor, a szakmai irányítás mellett, emberségükkel is mellette álltak, erősítették önbizalmát, buzdították a kitartásra. Amikor Mikus Sándor 1982-ben meghalt, R. Kiss Lenke egy levelében meleg szavakkal emlékezett meg mesteréről. “Hat évig voltam a tanítványa, amire büszke vagyok. Hat éven át nap nap után segített, mint egy csöndes angyal, és erőt, önbizalmat adott. Olyan időszakában az életemnek, ami a legnehezebb volt. Nékem ma is példaképem a csöndes, tiszta embersége. Még ma is, ha sérelem ér, igazságtalanság, ha bántanak, hallom a hangját. “Ne figyeljen oda, csak dolgozzon, dolgozzon.” Ezt teszem ma is, és mindig amíg élek.
Mikus Sándor olyan mester volt, aki keveset korrigált, hagyta tanítványait dolgozni, tanácsokkal látta el őket, s megtanította a mesterség fogásait, biztos és jó alapokat nyújtott fejlődésükhöz, de saját szemléletét, stílusát nem próbálta rákényszeríteni tanítványaira, hagyta, hogy mindenki a saját útját járja. R. Kiss Lenke, aki később került a főiskolára, s már elmúlt harmincéves, amikor megkapta a diplomát, idősebb volt társainál, kiforrottabb egyéniség, tapasztalatokban is gazdagabb, s alap természeténél fogva is önálló szellem volt. Ideális volt számára ez a közeg, amelyben a mesterség fogásait alaposan elsajátíthatta, anélkül, hogy saját elképzeléseit, szemléletét fel kellett volna adnia, ahol bátorítást nyert, önbizalmának erősítését. Már szinte teljes fegyverzetben lépett ki a Főiskola kapuján, s a Táncoló lányok kis szoborcsoportja, mely ezek alatt az évek alatt született, látásmódban, formázó készségben és érzékenységben már szinte érett művészként mutatja. Egy évre rá, hogy kézhez kapta diplomáját, 1958-ban kapta meg első köztéri megbízását. A Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja 1958 augusztusában a Budapesten a XV. kerületben, Rákospalotán, a Széchenyi lakótelep óvodájának kertjében egy kis pancsoló medencéhez egy állat- és gyermekfigurás kompozíció elkészítésére jelölte ki. R. Kiss Lenke több tervet is benyújtott, s az 1958. novemberében megtartott zsűri ezek közül a két gyermekfigurás kompozíciót fogadta el, amely a következő évben elkészült, s az óvodában fel is állították (XV. ker díszkút, Gyerekek). R. Kiss Lenke a főiskola elvégzése után egy évre havi 1.000.- forintos ösztöndíjat kapott, de megbízatása a rákospalotai köztéri szobor elkészítésére azt is jelentette, hogy a feltételek értelmében erről félév után le kellett mondania. Ugyancsak kizáró ok volt ez a munkája a Derkovits-ösztöndíj elnyerésénél is.
Második köztéri munkája volt az a Korsós lány, amely eredetileg pályázatra készült, s amelyet végül 1961-ben Veszprémben állítottak fel. Ennek a munkának a során jöttek létre azok a kapcsolatok a Veszprém megyei és városi vezetőkkel, amelyek végül Veszprémbe költözését eredményezték. R. Kiss Lenke Rákospalotán, a Rákos út 58. szám alatt nehéz körülmények között dolgozott, külön műterem nem állt rendelkezésére, s a kisméretű lakásban elegendő hely sem volt a mintázásra, s köztéri munkáknál külön gondot okozott a kellő távolságból a szükséges rálátást biztosítani a nagyobb méretű szobrokra. Így tulajdonképpen kapóra jött a meghívás Veszprémbe, s némi gondolkodás után elfogadta azt a műteremlakást, amely újonnan épült a Kittenberger Kálmán utca 14. szám alatt. A város és a megye vezetőit az az alapvetően helyes elgondolás vezette, hogy művészek letelepítésével fellendítsék a helyi képzőművészeti életet, s csökkentsék a főváros túlsúlyát, amely akkoriban még erőteljesebben nyilvánult meg a kulturában is, amely elsősorban Budapesten koncentrálódott. 1964-ben költöztek Veszprémbe, és a Fejes-völgyben felépült műterem lakások a természet közelségében ideálisnak tűntek a nyugodt alkotó munkához, bár a későbbi évek során hátrányát is megtapasztalhatta. Az műteremlakás közel az állatkerthez, az odavezető út mentén állt, s tavasztól őszig a látogatóktól volt hangos a környék. A romantikus völgy különleges és szép környezetében egy idő után mégsem érezte jól magát. Napfény is nehezen jutott a szűk völgybe, s a felmagasodó fehér sziklák zöld fenyőikkel egy olyan zárt világot alkottak, amelybe beszorítva érezte magát.
Így írt erről dr. Szíj Rezső művészettörténész:
“A környék kezdetben nyugalmat adott. A rakoncátlankodó, időnként megáradó Séd patak a közelben nem fenyegette elöntésével a műtermes házat, a fölötte átvezető völgyhíd, az öngyilkosok hídjának tragikus esetei azonban gyakran megülték lelküket, különösen ha a zuhanó test huppanása, csattanása, hozzájuk is behallatszott. Ez elől nem adott védelmet sem a Jeruzsálem-hegy kilátást lezáró dombja, mely meredeken szakadt le a Vadaskerti, ma Kittenberger Kálmán útnak nevezett Fejes-völgybe, sem a vele szemben magasodó Gulyatető. Évek múltán az állatkertet fölkereső turisták zsivalya vált egyre kellemetlenebbé, 1976-tól már-már elviselhetetlenné. Hiába a kiírások, a jelzőtáblák, lépten-nyomon hozzájuk csöngettek be az érdeklődők s az ember áramlás puszta ténye is egyre zavaróbban hatott. Így örömmel fogadták, amikor a megye vezetősége felkínált (miután Édesanyánk jelezte a város vezetőinek: elköltözik, mert már nem bírja elviselni a Fejes-völgyi művészházat) számukra Balatonalmádi-Öreghegyen egy megfelelőbb műtermes lakást… Ebbe 1980-ban költöztek be. Innen gyönyörű kilátás nyílik a Balatonra, csöndesebbek a körülmények s minden jel arra mutat, hogy nemcsak a művészcsalád életében, hanem R. Kiss Lenke művészetében is újabb fejezet nyitánya lesz a környezetváltozás.”
Amikor 1980-ban elköltöztek Balatonalmádiba, s a domboldalban álló ház ablakaiból a messzi távolba nyílt kilátás, s kitárult a Balaton víztükre felett a messzeség, R. Kiss Lenke felszabadultnak és igazán boldognak érezte magát, alig tudott betelni a látvánnyal.
Bemutatkozó kiállítása, az újonnan épült másik műteremlakásba költözött, s Veszprémben letelepült másik alkotóval Csizmadia Zoltán festőművésszel együtt 1965-ben volt a Vegyipari Egyetem aulájában. Talán az alkalom reprezentatív jellegét is erősítendő a kiállításon harmadik művészként testvére, az akkor már kétszeresen Munkácsy-díjas Kiss István szobrászművész is szerepelt. Első önálló kiállítása Veszprémben a Képcsarnokban a következő évben nyílt meg, majd 1968-ban Fűzfőgyártelepen, a Művelődési Házban mutatta be munkáit. Az 1970-es évek elejére már kellő anyaggal rendelkezett, hogy 1974-ben a megye több városában (Ajka, Várpalota, Tapolca) is gyűjteményes kiállítással jelentkezzen.
R. Kiss Lenkének 1964-től 1980-ig a veszprémi műteremlakás volt az otthona, és a munkahelye, s itt születtek meg legszebb szobrai, a nagyméretű köztéri alkotások, s az 1970-es évek nagyszerű plasztikái. Bár az ország számos városában, s Budapesten is állnak köztéri szobrai, R. Kiss Lenke veszprémi művész lett, szerette a várost, kötődött hozzá, s részt vett képzőművészeti életében. Rendszeres résztvevője volt az évenként megrendezett Őszi Tárlatoknak, Ajkán a Tavaszi Tárlatoknak, s szobraival képviselte Veszprémet, dániai testvérvárosában Gladsexe-ban, s a testvérmegyei kapcsolatok keretében reprezentatív kiállítása volt az akkori NDK-ban, Merseburgban.
1957-től a Képzőművészeti Alap, 1966-tól a Magyar Képzőművészek Szövetségének a tagja. Két ízben, 1967-ben és 1977-ben megkapta az Egry József-díjat. Folyamatosan dolgozott, azokban az években is, amikor állami megrendelésekhez nem jutott, mindig foglalkoztatta egy-egy megoldandó probléma, s a köztéri munkák háttérbe szorulásával érzékeny kisplasztikákkal gazdagodott általa a magyar művészettörténet.
